A levegőben vér és különféle más testnedvek szaga terjengett, fullasztó sűrűségben. A kihalt erdőszéli falut hangos, szaggatott zihálások és légvételek töltötték meg, melyek óhatatlanul is összevegyültek a fel-feltámadó szél suttogó hangjával.
Rajan remegő térdekkel és kezekkel állt a sötét ruhákba öltözött fiú háta mögött, kezében vadul fenyegetőző pisztolyt szorongatva, mely rendületlenül köpte magából az ezüstgolyókat. Azok engedelmesen fúródtak bele az útjukba álló, vadul vicsorgó farkasok testébe, nem gondolva, vajh ki életét is vették el.
A lány előtt álló fekete hajú hosszú, éles ezüstkardot tartott magabiztosan. Arcán, szemében nem látszódtak érzelmek – a jeges szembogarak rezdületlenül meredtek az egyre csak fogukat mutogató, vérszomjas farkasokra, miközben a penge már-már észrevehetetlen gyorsasággal hasította fel és szakította ketté az állattesteket.
Az álom különös, rémisztő de mégis izgalommal telített hangulata akkor is maga alatt tartotta Rajant, mikor a lány álmosan és kialvatlanul felült ágyában. Alig-alig nyitott szemmel körbetekintett szobájában. Végigmérte a felemás színű helyiséget – a vele szemben lévő és a háta mögötti mélyvörös, nagy jin-jang jellel díszített és a kétoldali fehér, rajta széles zöld csíkkal kettészelt falakat. Nézte az azokon megtalálható kék és sárga festményeket és képeket, a helyet kitöltő meleg barna árnyalatú bútorokat, melyeken különféle növények és dísztárgyak, legfőbbképpen színes gyertyák foglaltak helyet.
Hanyagul belefésült sötét hajába, majd meztelen talpakkal felkelt a kényelmes fekhelyből. A behúzott függönyök kellemes sötétséget vetettek a szobára, álmosító, nyugtató hangulatot ébresztve az itt lakóban. Rajan nagy nehezen erőt vett magán, s mégis elhúzta azokat. A napfény könyörtelenül árasztotta el az eddig békésen szunyókálni látszó szobát. A lány nagyot nyögött, aztán eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött, hogy alig negyed óra múltán némiképp emberibben vehesse útját a konyhába.
Mikor oda ért, leült nővére és annak férje mellé az asztalhoz. Bianka bögrét, tejet, kávét és cukrot tett elé. Rajan elkészítette kávéját, majd székén hátradőlve hallgatta nővére és Roger beszédét. Nem értette, hogy képesek az emberek ilyetén fölösleges és lényegtelen dolgokról beszélni, mindenesetre úgy tett, mintha őt is érdekelné.
Fél óra múlva megelégelte mindezt, udvariasan bocsánatot kért és sétára indult a kisvárosban.
Az ajtón kiérve fejére húzta kapucniját, zsebébe dugta kezét és maga elé bámulva, az utat nem figyelve sétált a kastélyok, házak és bolti kirakatok között. Magába szívta az ősz-végi levegőt, melyet hátán szállított az egyre vadabbul és vadabbul süvítő szél, s hallgatta, ahogy körülötte a vidáman nevetgélő gyerekek játszadoznak. Irigykedve, egyszersmind sajnálkozva nézte őket. Irigyelte, amiért még képesek ilyen önfeledten és meggondolatlanul nevetni, és sajnálta, mert tudta: nemsokára az a kép, amit a világról alkottak, darabokra fog hullni és örökre elveszik majd az időben – ha nem rögtön a feledésben.
Nagyot sóhajtva elhaladt Donna néni kávéháza előtt. Az idős hölgy széles mosollyal, integetve köszöntötte őt. Rajan zavartan rámosolygott, majd tovább ment.
Jó darabig csak sétált, nézte cipője orrát. Amikor legközelebb felnézett, már a parton találta magát. Feje fölött madarak veszekedtek egymással, mellette pedig a tenger hullámai törtek meg egy-egy nagyobb darab sziklán, melyek a kagylókkal zsúfolt homokban vetették meg magukat.
Leült az egyikre, mely távolabbra esett a csapkodó hullámoktól. Kezébe vett néhány simára csiszolódott követ, s lusta mozdulatokkal a vízbe dobálta azokat. Egyre inkább ellazulva azon kapta magát, hogy idegen emberek gondolatai röpködnek fejében – emlékek, melyek az itt megtörtént rémséges esetek áldozataié voltak egykor. Fullasztó, szinte már fájó érzés terjedt szét méregként testében.
Úgy érezte, nincs egyedül. Idegesen, torkában dobogó szívvel fordult hátra. A különös érzés csak még inkább fokozódott, mikor az álmában látott fiút pillantotta meg. Megijedt, pedig pontosan tudta, hogy nincs mitől tartania. Mégis, mikor megérezte, hogy a fiú nem teljesen az, aminek látszik, furcsa veszélyérzett kerítette hatalmába.
A fiú a mögötte magasodó, kiálló sziklatömbökből álló dombnak vetett háttal, keresztbe font kézzel és lábbal meredt rá. Szeme elgondolkodva, ugyanakkor komolyan csillogott a felhőkkel takart Nap fényében.
Rajan nem kérdezte, ki ő. Már az álomból pontosan tudta nevét, történetét. Ám mégsem merte teljesen elhinni, hogy a mögötte álló fiú valójában több száz éves, s mindennek fejében még halott is.
Az idegen keserűen elmosolyodott. Szemében fáradtság, de élni akarás tükröződött, megmagyarázhatatlan ellentétet sugallva a lány felé. Mély, megnyugtató ám mégis borzongató hangján csak annyit kérdezett:
- Segítesz?
Rajan remegő térdekkel és kezekkel állt a sötét ruhákba öltözött fiú háta mögött, kezében vadul fenyegetőző pisztolyt szorongatva, mely rendületlenül köpte magából az ezüstgolyókat. Azok engedelmesen fúródtak bele az útjukba álló, vadul vicsorgó farkasok testébe, nem gondolva, vajh ki életét is vették el.
A lány előtt álló fekete hajú hosszú, éles ezüstkardot tartott magabiztosan. Arcán, szemében nem látszódtak érzelmek – a jeges szembogarak rezdületlenül meredtek az egyre csak fogukat mutogató, vérszomjas farkasokra, miközben a penge már-már észrevehetetlen gyorsasággal hasította fel és szakította ketté az állattesteket.
Az álom különös, rémisztő de mégis izgalommal telített hangulata akkor is maga alatt tartotta Rajant, mikor a lány álmosan és kialvatlanul felült ágyában. Alig-alig nyitott szemmel körbetekintett szobájában. Végigmérte a felemás színű helyiséget – a vele szemben lévő és a háta mögötti mélyvörös, nagy jin-jang jellel díszített és a kétoldali fehér, rajta széles zöld csíkkal kettészelt falakat. Nézte az azokon megtalálható kék és sárga festményeket és képeket, a helyet kitöltő meleg barna árnyalatú bútorokat, melyeken különféle növények és dísztárgyak, legfőbbképpen színes gyertyák foglaltak helyet.
Hanyagul belefésült sötét hajába, majd meztelen talpakkal felkelt a kényelmes fekhelyből. A behúzott függönyök kellemes sötétséget vetettek a szobára, álmosító, nyugtató hangulatot ébresztve az itt lakóban. Rajan nagy nehezen erőt vett magán, s mégis elhúzta azokat. A napfény könyörtelenül árasztotta el az eddig békésen szunyókálni látszó szobát. A lány nagyot nyögött, aztán eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött, hogy alig negyed óra múltán némiképp emberibben vehesse útját a konyhába.
Mikor oda ért, leült nővére és annak férje mellé az asztalhoz. Bianka bögrét, tejet, kávét és cukrot tett elé. Rajan elkészítette kávéját, majd székén hátradőlve hallgatta nővére és Roger beszédét. Nem értette, hogy képesek az emberek ilyetén fölösleges és lényegtelen dolgokról beszélni, mindenesetre úgy tett, mintha őt is érdekelné.
Fél óra múlva megelégelte mindezt, udvariasan bocsánatot kért és sétára indult a kisvárosban.
Az ajtón kiérve fejére húzta kapucniját, zsebébe dugta kezét és maga elé bámulva, az utat nem figyelve sétált a kastélyok, házak és bolti kirakatok között. Magába szívta az ősz-végi levegőt, melyet hátán szállított az egyre vadabbul és vadabbul süvítő szél, s hallgatta, ahogy körülötte a vidáman nevetgélő gyerekek játszadoznak. Irigykedve, egyszersmind sajnálkozva nézte őket. Irigyelte, amiért még képesek ilyen önfeledten és meggondolatlanul nevetni, és sajnálta, mert tudta: nemsokára az a kép, amit a világról alkottak, darabokra fog hullni és örökre elveszik majd az időben – ha nem rögtön a feledésben.
Nagyot sóhajtva elhaladt Donna néni kávéháza előtt. Az idős hölgy széles mosollyal, integetve köszöntötte őt. Rajan zavartan rámosolygott, majd tovább ment.
Jó darabig csak sétált, nézte cipője orrát. Amikor legközelebb felnézett, már a parton találta magát. Feje fölött madarak veszekedtek egymással, mellette pedig a tenger hullámai törtek meg egy-egy nagyobb darab sziklán, melyek a kagylókkal zsúfolt homokban vetették meg magukat.
Leült az egyikre, mely távolabbra esett a csapkodó hullámoktól. Kezébe vett néhány simára csiszolódott követ, s lusta mozdulatokkal a vízbe dobálta azokat. Egyre inkább ellazulva azon kapta magát, hogy idegen emberek gondolatai röpködnek fejében – emlékek, melyek az itt megtörtént rémséges esetek áldozataié voltak egykor. Fullasztó, szinte már fájó érzés terjedt szét méregként testében.
Úgy érezte, nincs egyedül. Idegesen, torkában dobogó szívvel fordult hátra. A különös érzés csak még inkább fokozódott, mikor az álmában látott fiút pillantotta meg. Megijedt, pedig pontosan tudta, hogy nincs mitől tartania. Mégis, mikor megérezte, hogy a fiú nem teljesen az, aminek látszik, furcsa veszélyérzett kerítette hatalmába.
A fiú a mögötte magasodó, kiálló sziklatömbökből álló dombnak vetett háttal, keresztbe font kézzel és lábbal meredt rá. Szeme elgondolkodva, ugyanakkor komolyan csillogott a felhőkkel takart Nap fényében.
Rajan nem kérdezte, ki ő. Már az álomból pontosan tudta nevét, történetét. Ám mégsem merte teljesen elhinni, hogy a mögötte álló fiú valójában több száz éves, s mindennek fejében még halott is.
Az idegen keserűen elmosolyodott. Szemében fáradtság, de élni akarás tükröződött, megmagyarázhatatlan ellentétet sugallva a lány felé. Mély, megnyugtató ám mégis borzongató hangján csak annyit kérdezett:
- Segítesz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése