Bevezetés, 3. rész

A levegőben vér és különféle más testnedvek szaga terjengett, fullasztó sűrűségben. A kihalt erdőszéli falut hangos, szaggatott zihálások és légvételek töltötték meg, melyek óhatatlanul is összevegyültek a fel-feltámadó szél suttogó hangjával.
Rajan remegő térdekkel és kezekkel állt a sötét ruhákba öltözött fiú háta mögött, kezében vadul fenyegetőző pisztolyt szorongatva, mely rendületlenül köpte magából az ezüstgolyókat. Azok engedelmesen fúródtak bele az útjukba álló, vadul vicsorgó farkasok testébe, nem gondolva, vajh ki életét is vették el.
A lány előtt álló fekete hajú hosszú, éles ezüstkardot tartott magabiztosan. Arcán, szemében nem látszódtak érzelmek – a jeges szembogarak rezdületlenül meredtek az egyre csak fogukat mutogató, vérszomjas farkasokra, miközben a penge már-már észrevehetetlen gyorsasággal hasította fel és szakította ketté az állattesteket.
Az álom különös, rémisztő de mégis izgalommal telített hangulata akkor is maga alatt tartotta Rajant, mikor a lány álmosan és kialvatlanul felült ágyában. Alig-alig nyitott szemmel körbetekintett szobájában. Végigmérte a felemás színű helyiséget – a vele szemben lévő és a háta mögötti mélyvörös, nagy jin-jang jellel díszített és a kétoldali fehér, rajta széles zöld csíkkal kettészelt falakat. Nézte az azokon megtalálható kék és sárga festményeket és képeket, a helyet kitöltő meleg barna árnyalatú bútorokat, melyeken különféle növények és dísztárgyak, legfőbbképpen színes gyertyák foglaltak helyet.
Hanyagul belefésült sötét hajába, majd meztelen talpakkal felkelt a kényelmes fekhelyből. A behúzott függönyök kellemes sötétséget vetettek a szobára, álmosító, nyugtató hangulatot ébresztve az itt lakóban. Rajan nagy nehezen erőt vett magán, s mégis elhúzta azokat. A napfény könyörtelenül árasztotta el az eddig békésen szunyókálni látszó szobát. A lány nagyot nyögött, aztán eltűnt a fürdőszoba ajtó mögött, hogy alig negyed óra múltán némiképp emberibben vehesse útját a konyhába.
Mikor oda ért, leült nővére és annak férje mellé az asztalhoz. Bianka bögrét, tejet, kávét és cukrot tett elé. Rajan elkészítette kávéját, majd székén hátradőlve hallgatta nővére és Roger beszédét. Nem értette, hogy képesek az emberek ilyetén fölösleges és lényegtelen dolgokról beszélni, mindenesetre úgy tett, mintha őt is érdekelné.
Fél óra múlva megelégelte mindezt, udvariasan bocsánatot kért és sétára indult a kisvárosban.
Az ajtón kiérve fejére húzta kapucniját, zsebébe dugta kezét és maga elé bámulva, az utat nem figyelve sétált a kastélyok, házak és bolti kirakatok között. Magába szívta az ősz-végi levegőt, melyet hátán szállított az egyre vadabbul és vadabbul süvítő szél, s hallgatta, ahogy körülötte a vidáman nevetgélő gyerekek játszadoznak. Irigykedve, egyszersmind sajnálkozva nézte őket. Irigyelte, amiért még képesek ilyen önfeledten és meggondolatlanul nevetni, és sajnálta, mert tudta: nemsokára az a kép, amit a világról alkottak, darabokra fog hullni és örökre elveszik majd az időben – ha nem rögtön a feledésben.
Nagyot sóhajtva elhaladt Donna néni kávéháza előtt. Az idős hölgy széles mosollyal, integetve köszöntötte őt. Rajan zavartan rámosolygott, majd tovább ment.
Jó darabig csak sétált, nézte cipője orrát. Amikor legközelebb felnézett, már a parton találta magát. Feje fölött madarak veszekedtek egymással, mellette pedig a tenger hullámai törtek meg egy-egy nagyobb darab sziklán, melyek a kagylókkal zsúfolt homokban vetették meg magukat.
Leült az egyikre, mely távolabbra esett a csapkodó hullámoktól. Kezébe vett néhány simára csiszolódott követ, s lusta mozdulatokkal a vízbe dobálta azokat. Egyre inkább ellazulva azon kapta magát, hogy idegen emberek gondolatai röpködnek fejében – emlékek, melyek az itt megtörtént rémséges esetek áldozataié voltak egykor. Fullasztó, szinte már fájó érzés terjedt szét méregként testében.
Úgy érezte, nincs egyedül. Idegesen, torkában dobogó szívvel fordult hátra. A különös érzés csak még inkább fokozódott, mikor az álmában látott fiút pillantotta meg. Megijedt, pedig pontosan tudta, hogy nincs mitől tartania. Mégis, mikor megérezte, hogy a fiú nem teljesen az, aminek látszik, furcsa veszélyérzett kerítette hatalmába.
A fiú a mögötte magasodó, kiálló sziklatömbökből álló dombnak vetett háttal, keresztbe font kézzel és lábbal meredt rá. Szeme elgondolkodva, ugyanakkor komolyan csillogott a felhőkkel takart Nap fényében.
Rajan nem kérdezte, ki ő. Már az álomból pontosan tudta nevét, történetét. Ám mégsem merte teljesen elhinni, hogy a mögötte álló fiú valójában több száz éves, s mindennek fejében még halott is.
Az idegen keserűen elmosolyodott. Szemében fáradtság, de élni akarás tükröződött, megmagyarázhatatlan ellentétet sugallva a lány felé. Mély, megnyugtató ám mégis borzongató hangján csak annyit kérdezett:
- Segítesz?

Bevezetés, 2. rész

Rajan Williams Bloody Mary egyik kastélyában lakott. Ősei már évszázadok óta itt éltek, és igen csak nagy hírnévnek örvendhettek a múltban, így nem is csoda, hogy efféle építményben élt nővérével és annak férjével.
Szerette a családját, bármit meg tett volna értük, ő mégis úgy érezte, hogy nem való közéjük. Kiskora óta furcsa álmok gyötörték, némelyek kedvesek, mások meg fájdalmasak és rosszak – és mindegyik egytől egyik valóra vált.
Eleinte tartott ezektől a látomásoktól, félt elaludni, mert nem volt semmi kedve egy újabb rémekkel telített éjszakához, melyekben valamilyen szinten újra és újra halálát leli, hiába szerepel valaki más bennük, hisz mégis ő az, akinek a fejében megtörténnek a rémtettek.
Aztán már csak kinézetre sem illett a családjába: minden rokonának, akit ismert, világos haja, sötét szeme és vékony ajka volt, egyedül ő volt az, kinek természetesen fekete haja, vakítóan kék szemei és telt, vérbő ajka volt. Egy időben meg volt róla győződve, hogy örökbe fogadták – e feltételezése után egy héttel szülei elváltak, újabb egy héttel később meghalt az apja, majd fél évvel rá anyja is elhunyt, autóbalesetben. Bár ez már nagyon régen történt…
A lány huszonegy éves volt, mégis csak egyetlen barátja volt, kivel egyáltalán beszélt, mindenki mást nagy ívben elkerült. Nem arról volt szó, hogy megvetette az embereket, egyszerűen csak nem értette őket, éppen ezért lehetetlennek tartotta, hogy azok megértsék őt – így hát ez tűnt a legkézenfekvőbb dolognak, mellyel senkinek sem árthatott.
Zárkózottsága ellenére Rajant nem kellett félteni: már kiskorában megtanult verekedni, és ha úgy hozta az élet, megmutatta éles, felvágott nyelvét is. Mégsem volt agresszívnek nevezhető, élete nagy részében csendes, nyugodt személyiség volt, kit könnyű megszeretni, csak éppen őt nehéz szeretésre bírni.
A kisvárosban e tulajdonságát senki sem értette, mindenki azt találgatta, vajon miért viselkedik a lány ilyen elutasítón azzal a rengeteg helyes fiúval, akik megpróbálkoztak nála nagyobb sikereket elérni. Ám a lakosok hamarosan csak annyiban maradtak: biztos az a gyerek áll a dolgok hátterében, akivel annyi időt tölt. Hiába tagadták mind a ketten e feltételezést – a városiak nem és nem voltak hajlandók engedni e gondolatból.
Rajan így hát hagyta, hadd gondoljon mindenki azt, amit csak akar. Rengeteg más mese is született viselkedésének okáról – persze az igazi nem volt közöttük. A valós tény az volt, hogy egyszerűen nem volt képes megbízni egyetlen másik fiúban sem, olyannyi rossz példát látott már életében – anyja és apja válása, illetve halála után az egyedüli családtag, akinek még sikeres volt a házassága, az a nővére volt, de azok is még olyan friss házasok voltak, hogy az lett volna a szégyen, ha nem úgy viselkednek egymással, mint ahogy.
A lány számos művészi elfoglaltságban jeleskedett. Rajzai, festményei ott lógtak Bloody Mary világszerte ismert, nagy színvonalú művészi egyetemén, melynek színjátszó csoportja nagy előszeretettel adta elő egy-egy darabját, versét vagy egyéb irományát. A lány ezeken kívül már csak a magányban talált igazi örömöt, amitől úgy érezhette, hogy van értelme ennek az egésznek – ennek az egyébként unalmas, megérthetetlen és megválthatatlan világnak, és a benne fejlődő, önmagát előbb-utóbb elpusztító életnek.
Nem arról volt szó, hogy nem szeretett élni. Imádta Bloody Mary-t, a maga néhol kísérteties, gonosz hangulatával, melyet oly hirtelenjében vált fel a nyugalom és a béke. Imádott az elhagyatott, fákkal szegélyezett domb közepén álló fűzfa tövében ücsörögni, és onnan szemlélni az oly messzi, mégis oly közeli tengerpartot, amelynek szikláihoz bizton rengeteg vér tapad – de mégis hol van az már, és mégis miért ne lehet most szép, kedves szikla az?
Valójában Bloody Mary jelenlegi formáját még a múltjáról szóló rengeteg rémmese, és a neve ellenére sem lehetett nem szeretni. A belváros főterén ott ontotta melegét a helyiek kedvenc kávéháza és étterme, a Lélekfaló, melyet a kedves Donna néni vezetett férjével együtt, Jamesszel. Közvetlenül ez mellett kapott helyet a Könyvmoly nevet viselő könyvesbolt és könyvtár, melyet Rajan szívesen látogatott akár naponta többször is. Aztán ott volt még a Roger’s bár, amely nővére férjének tulajdonában állt, és ami az itt élő fiatalok törzshelyének számított.
Tehát lényegében a kisváros nagyon is kedves volt – a zord kastélyok borzongató légkörét kedvessé és letisztulttá tette a közelben morajló tenger és a zöldellő-illatozó színpompás növények.

Bevezetés

Bloody Mary az a város, ahol az ember sosem lehet teljes biztonságban, de ő mégis azt hiszi. A kisváros évszázadokkal ezelőtt épült, még abban a korban, mikor mindenki meg volt győződve arról, hogy szörnyek márpedig léteznek, és csak arra várnak, hogy mikor végezhetnek a nyomorúságban élő, ártatlan emberekkel.
A hely története szerint régebben a várost egy efféle szörny kormányozta: vérfarkas volt ő, aki a számos hatalmas kastély közül is a legnagyobb, legrémisztőbb épületet tudhatta magáénak. A birtokon egyetlen egy növény sem díszelgett: a puszta jelenlététől mind levedlette leveleit, szirmait, s azóta se hajtottak ki újra.
A kormányzó neve ma már feledésbe merült, ám nem is oly fontos. Annál beszédesebbek viszont a rémtörténetek, legendák, melyek alakját lengik körbe. Egyes mesék beszámolnak a városban tomboló gyilkosságokról, melyekért ő volt a felelős: rengeteg lány tűnt el akkoriban az itt élő családokban, s mindet néhány hét után ugyan ott találták meg: a tengerparton vérbe fagyva, arcán a rémület keltette torz fintorral.
Persze ekkor még senki sem tudta, hogy ő volt a tettes. Mindenki úgy vélte, hogy a kormányzó egy kedves, becsületes ember – aki sajnálatos módon még nem találta meg élete asszonyát.
E hír járványként terjedt szét a kisvárosban, s hamarosan családok százai lökték lányukat a vérengző fenevad odúja elé – de az valamiért nem és nem volt hajlandó ugrani a friss hús szagára. Ám hamarosan a kormányzó rádöbbent: mégis az lenne a legjobb, ha gyorsan nemzene magának egy utódot, hogy ha esetleg bármi történne vele e sötét időkben, az továbbvihesse a retteget vérvonalat. Így hát elvette az első lányt, aki szembe került vele az utcán.
A választás nem másra esett, mint Emma Dearre, aki szintén nemesi családból származott, csakúgy, mint újdonsült férje. Boldogan vette tudomásul, hogy azontúl egy idegen férfival kell együtt hálnia, persze nem azért, mert a pénz, vagy a testi örömök vezérelték volna – nem, a helyzet az volt, hogy fiatal és naiv volt még, fogalma sem volt arról, mi történik férfi és lány között a hitvesi ágyban.
De Emma hamarosan megtudta – hetekig karikás, kisírt szemekkel, falevél vékonyan járkált Bloody Mary utcáin, mígnem egy nap hirtelenjében hízni nem kezdett, hiába nem evett egy falatot sem.
Mire megszületett a kisfiú, Emma megelégelte önmaga sajnálgatását. Úgy döntött, elhagyja férjét, a gyermeket pedig magával viszi – elvégre az nem tehet semmiről sem.
Épp’ a férfi irodájába sietett, mikor meglátta, hogy nyílik annak ajtaja, s azon egy szétmarcangolt, meztelen nőt visznek ki, kinek csontjairól néhol hiányzott a hús. Alig telt el néhány másodperc, s megjelent a kormányzó, arca csurom vér, szemében őrült lángok. Emma ijedtébe aprót sikított, de ez is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy férje észrevegye őt, s ugyanarra a sorsra juttassa, mint a másik lányt is.
Ezek után napokig a kormányzó hitvesének rejtélyes elhalálozásáról beszéltek az emberek. Meg voltak róla győződve, hogy a megözvegyült férj gyásza mindennél hatalmasabb – és ó, szegény kisfiú! sosem ismerheti meg édesanyját, kit olyannyira szeretett annak férje.
A fiú nyolc éves koráig úgy hitte, apja valóban rendes ember. Ám hamarosan rá kellett jönnie, hogy egy olyan férfi, ki elvadult állati énjét nem képes féken tartani, sőt még élvezi is annak tombolását, jó alak nem lehet. De még kicsi volt, és nem tudott mit kezdeni: engedelmeskednie kellett apjának, ha nem akarta, hogy alaposan elverjék. Ezért kitűnően teljesített a kardvívásban, az íjászatban, a lövészetben, a tudományokban és mindenben, ami egy jövendőbeli vezetőtől elvárható volt.
Huszonkét éves korára oly remek harcossá és tudóssá lett, hogy félő volt: könnyen apja vesztét okozhatja. Ezt észrevévén a férfi magához hívatta jósát, hogy azonnal mondja meg neki: okozhat-e gondot számára a fia, avagy nyugodjon meg, és élvezze tökéletes gyermekének szörnnyé válását?
A jós jósolt. Egyszer, kétszer, háromszor, majd még számosszor, mire meg merte mondani urának: alighanem maga a fiú fogja fejét venni. A kormányzónak gyorsan kellett cselekednie. Úgy vélte, ezt nem intézheti maga: elvégre a fia már sokkalta erősebb, mint ő. Ezért hát a város védelmére kiképzett katonáit küldte gyermeke meggyilkolására.
És azok már aznap éjjel meg is tették, amire felbérelték őket: miközben a gyanútlan fiú aludt, belopóztak annak szobájába, s életét vették – de nem akárhogy. A fiú arra ébredt, hogy kezét, lábát megkötözték, száját betömték, s mozdulni sem tud. Körülötte fekete leples alakok, azok kezében ezüstösen fénylő pengék. Mire észbe kapott, az első kés már útnak is indult: tövig alhasába vájták azt, majd lassan, hogy a fájdalom minél élesebben eméssze elméjét, a fegyver elindult fölfelé. A vér beborította az ágyat, a fiú pedig csak üvöltött kínjában – de nem, nem könyörgött az életéért vagy a gyors halálért, hisz annál sokkalta büszkébb és férfibb volt. Bár minden bizonnyal fölösleges lett volna: a következő tőr is húsába vájt, majd még vagy ezernyi, míg végül már a felismerhetetlenségig eltorzult teste: húsa cafatokban lógott le kilátszódó csontjairól, a vér szaga pedig már fullasztó volt.
Aztán ugyan ott végezte, mint az eltűnt lányok és az anyja: a tengerparton, vérbe fagyva.
Egyetlen különbség volt csupán: szelleme ott ragadt, magányosan és megtörve – bár talán nem végleg tönkretéve. A mesék szerint a mai napig ott kószál, arra várva, hogy valaki végre segítsen neki elégtételt venni.